A mohácsi
Toldy család
|
Mohács város (horvátul: Mohac, németül: Mohatsch, szerbül: Moxa ), az északi szélesség 45.99593- és a keleti hosszúság 18.67985 fokán, Baranya megyében, a Dél-dunántúli régióban, a mohácsi kistérségben, a Duna partján, a 8-10 m magas teraszos síkon és a mohácsi szigeten, Pécstől 35 km-re DK-re terül el. Magyarország egyik legdélibb települése, Budapesten kívül az egyetlen olyan település, melyet a Duna kettészel. A település kisebbik része a jobb parton terül el, itt él a lakosság zöme, a balparti városrész: Újmohács, kisebb mértékben lakott. A két városrészt komp köti össze. Fontos folyami kikötő, 2007-től az Európai Unió dunai határkikötője. Lakossága magyar, horvát, német, szerb és cigány. A terület az avarok, gepidák és a rómaiak által már ismert és lakott volt.A települést első említésekor (1093, Mohach) I. (Szent) László a pécsi püspöknek adományozta. A tatárjárás alatt elpusztult, lakossága a környék mocsaraiba menekült. 1280 körül Erzsébet anyakirályné itt tartotta Baranya vármegye gyűlését. Egyházas hely (1332). a XIII-XV.században Baranya vármegye székhelye volt. A XV.század elején város (civitas), második felében mezőváros (oppidium). Fejlődése az önálló magyar királyság bukását eredményező 1526.augusztus 29-i mohácsi csata után megállt. 1541-ben került török uralom alá, Mihádzs néven szandzsák-központ lett. A megszállás alól az 1687.augusztus 12-i, második mohácsi csatának is nevezett nagyharsányi csata után szabadult fel. Földesura, a pécsi püspök a Szerémségből magyarokat, a Balkánról szerbeket, horvátokat (sokácokat), a Rajna vidékről németeket telepített be, akik egymástól elkülönült negyedeket alakítottak ki. 1747-től évi három országos vásárt tartó kiváltságos mezőváros. 1840.évi királyi szabadalomlevél (szabadíték levél) első folyamodású hatás- körrel ellátott rendezett tanácsú mezővárosnak nyilvánította. A szabadságharc bukása után a rendezett tanács megszünt és csak 1861.év elején történt meg visszaállítása. 1868-ban elvesztette mezővárosi rangját és a rendezett tanácsú státuszt csak 1924-ben kapta vissza. A XVIII. században szerb püspöki székhely. A XIX. század közepén kikötőjében évente 300 hajót rak- tak meg, lakói borral, fával, gabonával, marhával, sertéssel, gyapjuval, gubaccsal kereskedtek. kereskedtek. A XIX.század végi ipartelepítések és hatalmas építkezések megerősítették körzetközponti szerepét. 1919.március-1921.augusztus között a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megszállása alatt állt. 1929-től megyei jogú város. Lakosságának száma - lényegében - folyamatosan emelkedett: 1785-ben 4.698-, 1828-ban 8.316-, 1857-ben 10.931-, 1870-ben 10.684-, 1880-ban 12.385-, 1890-ben 14.403- és 1900-ban 15.832 fő volt. 1712 és 1748 között a legelső és legfontosabb ipari foglalkozás a mészáros és kocsmáros volt, de volt egy-egy kovács, lakatos és szűcs is. 1786-1848 között az iparosok száma jelentősen megnőtt. 1786-ban csak öt kereskedőt tartottak nyilván -ezek is görögkeletiek voltak-, számuk 1828-ra 17-re nőtt. A század utolsó negyedében már jelentős iparos- és kereskedő réteg alakult ki, pl. 1876-ban 30 vizimalom üzemelt a Dunán.  Már csak az u.n. "busójárás" apropójából is - melyet az UNESCO 2009 évben felvett a világ szellemi örökségeinek listájára - meg kell emlékeznünk a sokácikról, erről a Magyarország déli részén, de főleg Mohácson és környékén élő, római katolikus hitvallású délszláv népcsoportról. "Mohács neves szülöttei illetve lakói" címmel Ete (Endl) János a mai nevén a Kanizsai Dorottya Múzeum hajdani igazgatója készített egy összeállítást, melyet a következő szöveggel vezetett be:  |